Izgalmas napok vannak mögöttem.
Tegnap szurkolóként részt vettem a vívó világbajnokságon , amit a Syma csarnokban rendeztek meg. Még két hete vettem meg a jegyet, amikor láttam, hogy itt lesz Budapesten. Egyből gondoltam, hogy ez olyan lehetőség, amit aztán ki nem hagyok!! Mivel nincs munkám, így elég szabadon osztom be a napjaimat, belefért, hogy elmenjek. Úgyhogy reggel felkeltem hamar, K-al, meg apával együtt, reggeliztünk, megnéztem a programot, hogy mikor kezdődnek a férfi kardozók aszói. Csak fél2-től , így még szabad volt a délelőttöm. Jó lett volna , ha be tudok menni skyrun felkészülésre, de 6-tól volt, amire , hát elég nehéz bemennem, mert az aztán már tényleg túl korán van nekem. Sebaj, legközelebb megpróbálok elmenni! Így reggel hugival elvittük a kutyát ( jó volt már kora reggel csinálni valami hasznosat!) aztán linzert sütöttem Kata esküvőjére. Szép lett, és fincsi is, ezzel megvolnánk. Ebédeltem, felöltöztem (meglehetősen csini voltam az ujjatlan mintás ruhámban, a hajam egyszerű kontyban, és csak a szempillám volt kifestve) és nekiindultam a déli szaharában. Szerencsére egy utcabeli felvett és elvitt valameddig, így nem kellett fizetnem a buszon. Viccesek ezek a kocsiban 2 perc alatt szinte idegenek között zajló beszélgetések :D Görcsösen igyekszünk, hogy mondjunk valamit, a csend valahogy fura. Így esett szó tetkókról és életutakról. A buszon ellenőr vs. bliccelő cirkusz zajlott, unom mááár.
1 körül értem be a symába, olyan meleg van, hogy gyakorlatilag csukott szemmel mentem az úton( ejj a fránya napszemcsit nem kellett volna otthonhagyni!!) . Helyes srácok kezelték a jegyem, kaptam karszalagot, és röpke negyed óra lépcsőn tekergés és no entry felirat után betaláltam a nagyterembe. Naná, hogy a jegyem valami nemlátnisemmitháttalülök helyre szólt, hát nem oda ültem... Kerestem egy szimpatikus helyet, néztem egy-két percig a női tőrt, de bevallom őszintén nekem az olyan vontatott, hogy inkább átmentem megtekinteni a kerekesszékes vívókat. Az mindjárt érdekesebb volt! A kerekesszékes vívás az úgy néz ki, bármilyen meglepő, hogy mindenki kerekesszékben ül ( az is, aki esetleg tudna állni, mert pl. műlába van, meg a paraplégiás is), rögzített lábbal, és különböző besorolásban vannak ( ránézésre ilyenek, hogy pl. törzsét is tudja használni, vagy csak a karját , stb) és úgy küzdenek egymással. Szakmai szemmel is kiváncsi voltam a dologba( nem hallottam róla, hogy a petőből bárki vívna) meg hát a kiváncsiság, lélektani szempontból is. Sokkal barátságosabb, egyszerűbb légkör és hangulat volt, jóval szerényebb szurkolótáborban, leginkább hozzátartozók és egy-két lézengő szemlélődő. Megnéztem itt is, egy-két menetet, nyugtáztam, hogy bizony baromi helyes srácok, és csinos , fiatal lányok vívnak, és boldog lettem. Látszott rajtuk, hogy szeretik ezt csinálni, és én úgy örülök, hogy egyre inkább teret kap ez is! Nagyon pozitívnak láttam az összetartást közöttük!
Aztán visszamentem a nagyterembe, hogy klassz helyet foglaljak magamnak mire kezdődik a kardvívás. Mit ad Isten, összetalálkoztam az én régi edzőmmel, így mellé ültem le szurkolni. A délután szuper volt, szerintem parádés aszókat láthattunk, aki jegyet vett, az nem bánhatta meg, hogy kijött szurkolni! 3 magyar fiú is bekerült, a legjobb 8 közé , ami bravúros! Szilágyi Áron bronzérmes lett, nagyon nehéz ellenfélre talált az orosz fiúban. De megérte, százszor is megérte kimenni, még ha aláírást most nem is szereztem. Közben néha elfacsarodott a szívem, hogy ha nem hagyom ott, ha komolyabban veszem, több az önbizalmam, a hitem, vajon hol lennék , hol lehetnék ma....És nem azt mondom, hogy feltétlenül ott, de ki tudja...nem adtam meg magamnak a lehetőséget, nem aknáztam ki minden forrásom. És ezt bánom. Sok ilyen "kapu" van az életemben, amiről azt érzem, hogy túl gyorsan, túl könnyen becsaptam magam után. Visszagondolva irtózatosan kishitű voltam mindig is.. mintha nekem úgyse sikerülne. Pedig....hát, tehetséges lennék sok mindenben, csak hozzá kellett volna adnom a kitartást is. Tehát sajgott egy keveset a szívem, aztán nagy álmodozásomban megígértem az edzőmnek, hogy majd elmegyek még vívni (ki tudja miből lesz a cserebogár) de őszintén, se felszerelés és a kritikus az az IDŐ. Ez a vonat tényleg elment már?? Nem tudom, egy csöppet még reménykedek. De , aztán ha csak egy fél szemmel is előre nézek egy hónapot: megkezdődik a két egyetem, és az nem lesz gyaloggalopp. Nem kéne inkább odatenni magam, hogy ezekre az évekre ne sajgó szívvel kelljen visszagondolnom?
Arra gondolok, hogy én nem nagyon tudok kitartóan, megfeszítve küzdeni. Számos dologban jó vagyok, talán jobb mint az átlag, és így könnyűszerrel érem el a dolgokat, az átlagot. De ami a fölött van, habár nekem negyedannyit kellene belefektetnem mint másnak, mégse teszem. Ami nem automatikusan jön, azt egyből elkönyvelem úgy, hogy ez nekem úgysem megy. Honnan szedtem én ezt a hozzáállást? Nem tudom, de belátom, hogy ez nem vezet előre, nem vezete sikerre az életben. Márpedig én szeretnék mindnent elérni, ami lehet, kihozni belőlem a maximumot. És ezt sokszor mondom, de most már látom, hogy igenis ez azt jelenti, hogy átlépem a komfortzónáimat, és hozzáteszem azt a pluszt, ami már erőfeszítés, izzadság, vereség, de egyben az a GYŐZELEM is. Tanulásban, sportban, bármiben.
Sokat markoltam....sokat is akarok fogni! Nem szeretném, hogy kicsússzanak a kezem közül a lehetőségek, hiszen ma is sok kapu van nyitva előttem, amiknek ott állok a küszöbén.....és átlépni azokat már nem megy egy levegővel...de azt szeretném, hogy legyen erőm , hitem három-négy, sok nagylevegőt véve bemenni rajta. Nem hagyhatom , hogy úgy járjak egyetemre, hogy nem a lehető legtöbbet profitálok belőle, nem lehetek simulékony, félénk, negatív. Fel kell nőnöm a feladataimhoz, mert csak én küzdhetek meg az én álmaimért.
És , hogy most mik az álmaim? Sok, túl sok van. Vagy csak a hitem kevés hozzájuk? Az biztos, hogy a két egyetemen remekelni akarok, és ahhoz életemben talán először rá kell hasalnom a tankönyvre, nem csak két perc alatt felkészülni valamire...mert csodás, hogy úgy is megy, de én tartós eredményeket szeretnék elérni.
És megedzeni magam fejben, hogy igenis bármi sikerülhet. A lépcsős edzéseim eszközként funkcionálnak ebben. Minden alkalommal legyőzöm magam, legyőzöm azt a hangot, ami azt mondja, fáj, pihenj , ne menj, tartalékolj az erőddel, ledöntöm, és megcsinálom, pedig igenis fáj és fogy a tartalék....de így fejlődök.
Szeretnék sokkal céltudatosabb, határozottabb nő lenni. Aki nem a lila ködbe veszett álmait kergeti, hanem célt állít maga elé, amit megvalósít. Kiderül, mi fér ebbe bele, de az biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy a napok, évek elteljenek én meg csak vagyok de nem fejlődök.
Most a rövid távú célom:
szeptemben 8-án mindnet kihozni magamból a félmaratonon, addig is minden edzést komolyan venni
Hosszas önmotiváló bejegyzésem után még röviden arról, hogy mivel telt a nyaram: dolgoztam egy hetet egy fejlesztőközpontban, ami nem olyan volt mint elképzeltem, de tapasztalatnak jó... Nyaraltam sokat a Balatonon K-nál, olvastam is egy keveset, nyaraltam Mamácskával Öcsödön és Cserkeszőlőben (óóó, hogy eltelt a gyerekkor, rohamoztak az emlékek), voltam Horvátországban Klaudiával, megtapasztaltam , hogy milyen 12 órán át utazni, milyen az igazi hányinger, milyen irtó sós a tenger, barna bőrrel, szőke hajjal, kipihenve és csinosan jöttem haza. Futottam a tenger mellett.. Találkoztam Zs-val, de kevés időt töltöttünk el együtt, nekem ennél több kell! Imádom őt :))
A héten pedig a legrégebbi barátnőm megy férjhez, én meg mint koszorúslány állhatok mellette!!!! Hihetetlen. Beleformásodtam a ruhámba, megszerettem a futást (istenigazából), lefutottam 16 km-t egyben múlt héten lazán.
Összességében szeretném ha kiforrna végre a jellemem, a személyiségem, megtalálnám magamnak a helyemet minden közösségben ahol megfordulok. Megedződne a hitem, a kitartásom, kitolnám a határaimat (sőt, ne is legyenek határaim), éljem meg tudatosan a napjaimat, találjam meg mindenben a boldogságot, becsüljem amim van, szeressem akim van.
K-val kapcsoltaban is azt érzem, hogy egyszerűen nem lehetek ilyen. Hisztis, morcos, mert a céltalanságom, az, hogy nem találom magamat, hogy állandóan rámtör a rosszkedv, a hasztalanaság, nekemeznemmegy, velemnemtörténiksemmi, érzés az nagyon nagyon nyomasztó. Azt hiszem előbb magamban kell helyre tenne a dolgokat, hogy mást tudjak támogatni. Mert szeretném, teljes szívemmel, mellette lenni.
Ugyanez a hitemmmel. K. szerint meg minden itt kezdődik. Én nem tudom. Sekélyes, ingatag a hitem...mintha csukott lenne a szemem, fülem, szívem. Mintha ki lennék rekesztve, toporognék a rossz úton és nem tudom hogy menjek vissza, hova menjek visszza??? Nagyon vágyok egy áttörésre, mert megrekedtem. Rosszul érzem magam, azt látom, hogy nem lépek előre, nincs Istennel kapcsolatom, igen, magam vagyok. És ez olyan rossz.....Egyelőre nem tudom, hogy találok-e közösséget, ahol otthon érzem magam. Annyi mindent szeretnék ha lenne az én életemben is, és miért nincsen? Nem tudom. Én is szeretnék igazi kapcsolatot, szeretnék az Ő útján járni , szeretnék olyan szívet, ami rá figyel. Uhhh, nagyon távol vagyok ettől. De remélem megtalálom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése